Nos, valahogy így jellemezném a Bioshock 2 első pillanatainak hangulatát. Az utóbbi idők egyik legegyedibb játékának folytatása egyszerre formabontó, és mégis konzervatív, vagy maradi, ha durvábban fogalmazok. Rapture épp olyan, mint amilyennek hagytuk, a történet és a szereplők azonban megváltoztak.

Az ellenség szemével

 Az első, és legfontosabb tudnivaló főhősünk személye. Big Daddy. A felröppent hírek, beszámolók és trailerek már korán lerántották a leplet a játék egyik legnagyobb dobásáról, így nem volt meglepetés, amikor a vaskos, mélytengeri búvársisak mögött találtam magam. A játék intrója, és az első percek után nagy valószínűséggel a padlón találjuk majd az állunkat, de már itt meg kell említenem egy apró negatívumot, ami történetesen a Big Daddy-ségünk mibenléte. Ugyan első fegyverünk a régi rettegett fúró, aminek láttán az első részben a hátunkon állt fel a szőr, a játékmenet szempontjából ez mégsem változtat meg jelentősen semmit. Magyarul: Big Daddynek lenni épp olyan, mint Rapture elveszett megmentőjének volt az első részben. Újítás ugyan van, nem is kicsi, de ez csak a városban szaladgáló őrültek legyilkolási hatékonyságán fog megmutatkozni. Főhősünk ugyanis egy időben képes lőfegyvereket, és „mágiákat” - plazmidokat - alkalmazni, amivel sokkal pusztítóbbá váltunk, a harc pedig jóval pörgősebbé, dinamikusabbá. Itt feltehetjük a kérdést, valóban ez kellett-e a legjobban a Bioshock 2-be, de azt hiszem a válasz itt szubjektív. Véleményem szerint a második rész kicsit túllőtt a célon, túl gyorsan, és sokszor dobnak minket a „mélyvízbe” ami pedig a paraszint csökkenését eredményezte. Bár a játék még mindig képes az árnyjátékokkal, zenével, helyszíneivel, és őrült ellenfeleivel borzongató pillanatokat okozni, mégis inkább az akció irányba tendálódott. A hangulat azonban masszív, akár maga Rapture, amit még az óceán sem tudott végérvényesen bevenni, holott majd tíz év és egy polgárháború telt el az első rész óta. Aki látta, vagy végigjátszotta a Bioshockot, annak szívmelengető, vagy inkább félelemmel vegyes izgalommal teli érzés lesz újra a városba merészkedni, aki viszont most jár itt először, hasonlóan erős hangulattal találkozik, és jó eséllyel el fog veszni ebben az egyedi világban. Mi tagadás, a Bioshock 2 még a viszonylag kevés újítás ellenére is csak azért nem lesz hatalmas klasszikus, mert az első rész már az volt. Az 50-es, 60-as évek jellegzetes zenéi felejthetetlen kontrasztot alkotnak a sötét helyszínekkel és grandiózus, vérbő harcokkal. Ami az első részre igaz volt, itt is megemlíthető: A Bioshock 2-nek szinte szaga van, és atmoszféráját a játék után sokáig nem felejtjük majd el. A végkövetkeztetéssel még várnék, de a teszt során ki fog derülni, milyen is Rapture az előző rész ikonikus ellenfele, Big Daddy szemével.     

Történet
Rapture akkor, és most

 A sztori többször átalakult a készítés során, a hírek alapján ráadásul a történet egyik fő elemét, az időben és Rapture kronológiájában való elhelyezkedést is úgymond az utolsó pillanatban változtatták meg a készítők. Az ilyen hírek hallatán anno erős kétségeim lettek a sztori minőségét illetően, de szerencsére nem kellett csalódnom. Bár a Bioshock 2 története nem üti meg az első rész szintjét, még mindig magasan az FPS-sztori átlag fölött jár. Mint azt már említettük, főszereplőnk egy Big Daddy (a Delta alany, ahogy neveznek minket), akiket leginkább csendes, egyszerű, de annál inkább agresszív óriásokként ismertünk meg az első részben, és akik egyetlen célja a kis húgok védelme volt. A második rész elsődleges mondanivalója, hogy ők is emberek, vagy legalábbis azok voltak. Ez már az intróból kiderül, ami valljuk be, épp olyan erős felütésre sikeredett, mint a felülmúlhatatlan elődnél. A történet 1958-ban kezdődik, de egy tíz éves kóma után mégis 1968-ban fog ténylegesen játszódni. Hogy mi változott 10 év alatt Rapture-ban? Nem sok, de ami igen, az fenekestül fordítja fel azt, amit eddig a városról gondoltunk. Új, több és erősebb ellenfelek, és – ha lehet – még elborultabb helyszínek és szereplők. Az elsődleges kérdés, hogy kik is vagyunk mi valójában. A múltunkat sűrű köd takarja, amit pedig tudunk, az igen kevés: A nevünk Delta alany, Eleanort, a saját kishúgunkat elrabolták, és egy furcsa jel van a kezünkön, amilyet sehol máshol nem láttunk még. Ó, és igen. Még valami… Visszatértünk a halálból…
 Fő ellenfelünk egy Lamb nevű nőszemély lesz, akinek csinos megjelenése igen veszélyes lelket takar. A kék szemek mögött egy megalomániás, őrült-tudós típusú, fájdalommal, haraggal és gyűlölettel teli nő él, akivel ráadásul igen furcsa kapcsolat köt össze bennünket. Az első rész eseményei után polgárháború söpört végig Rapture utcáin, ezzel majd teljesen romba döntve a várost. – Ez a fő változás a látványvilágban is, mindenütt törmelék, és az óceán előretörésének jegyei mutatkoznak majd előttünk. - A háború még az első részben látottnál is sötétebb hellyé változtatta Rapture-t, értelmes túlélő alig akadt, a legtöbben a plazmidoktól és drogoktól (Gene Tonic) elvakult őrültekké váltak. (ők lesznek alapellenfeleink) 
Sofia Lamb doktornő kerekedett felül a kaotikus helyzeten, és egész Rapture-t uralma alá hajtotta, követői pedig vallásos elhivatottsággal, sőt, fanatizmussal csüngenek minden szaván. Mivel valóban értelmes túlélő alig akadt, az ellenállás, melynek mi is tagjai leszünk, csak pár tagra szorítkozik. A doktornő, és génmanipulált csatlósai azonban mindenhol ott vannak, úgyhogy óvakodjunk, ha egy hangosbemondóban meghalljuk a hangját, mert azt rendszerint vérengzés követi. A haragos doktornő levadászása mellett van azonban egy fontosabb, és kétségtelenül magasztosabb célunk, ami pedig kishúgunk, (Little Sister) megtalálása. Mert ugyan egy Big Daddy bármelyik kis lánykát pátyolgathatja, - így mi is – csak egyikükkel alakíthat ki szoros, és felbonthatatlan kapcsolatot. A bonyodalom épp a mi „lányunk” körül fog kibontakozni, akinek személye legalább olyan fontos, mint a miénk. Ő folyamatosan üzenetekkel, emlékképekkel bombáz minket, segít ahol tud, és lelkesedése irántunk mit sem fakult az eltelt tíz év alatt.

A Nagy Nővér színre lép

 Sokat gondolkoztam, hogy valóban érdemel-e egy teljes fejezetet a cikkben, de végül arra jutottam, a Nagy Nővérek – Big Sister – legalább olyan ikonikus figurává fognak válni, mint a Big Daddy-k az első részben. A készítők először egyet akartak ezekből a bestiákból, mint egy legyőzhetetlen, visszatérő főgonoszként szerepeltették volna, de aztán azon indokkal, miszerint a visszatérő főellenfelek idegesítik a játékosokat, végül többet raktak be belőlük. Az érv ugyan szerintem ökörség, a játékban ez mégis abszolút használható ötletnek bizonyult. Ha pár jelzővel akarnám illetni az ominózus nőszemélyeket, azt mondanám: Gyors, halálos, és hátborzongató. A nagyfiúkkal ellentétben, a nagylányok hatalmasakat ugranak, maguk is mágiát használnak, rettentő gyorsak, képesek úszni, tehát nem kis előnnyel bírnak velünk szemben. Az első órákban minden felbukkanásukkor remegni fog a kezünk, szívünk pedig a torkunkban dobog majd, de ez a kis „betegség” nemsokára elmúlik, amint sikerül legyűrnünk az első példányt. (nem lesz könnyű…)
Ugyan maga a nagylány ötlete véleményem szerint kissé erőltetett újítás, a történetbe és a hangulatba mégis tökéletesen illenek a hölgyemények. A játék legfélelmetesebb elemévé váltak, és valóban sikerült klasszikus, szereplővé válniuk, még ha nem is olyan jellegzetesek, mint az első rész nagyfiúi.

Játékmenet:
Nincs új a nap alatt. A tenger alatt azonban…

 A kezelőfelület, a menü és a fegyvereink valamint a plazmidok rendszere nagyjából megegyezik az előző részben látottakkal. A fegyvereket tuningolhatjuk, ahogy új képességekkel magunkat is. Rapture városát két dolog mozgatja, a pénz és az Adam!

Az elsőről mindannyian tudjuk mi, és miért fontos, (ebből töltényeket, elsősegélycsomagokat vásárolhatunk) a második azonban kis magyarázatra szorul. Rapture városát nem csak víz alatti elhelyezkedése teszi különlegessé, hanem lakói is. Őket a génmanipuláció különbözteti meg tőlünk, aminek pedig legfontosabb eleme, egy Adam nevű vegyület, melyet bizonyos emberek gerincvelőjéből nyerhetünk ki. Ha magunk is fejleszteni akarjuk majd képességeinket, Adam-ra lesz szükségünk, azt viszont – ahogy az első részben is tapasztaltuk – csak a kishúgok tudják rendelkezésünkre bocsátani. Lassan össze is áll a kép, a fő történetszál mellett ugyanis nem lesz más dolgunk, mint felkeresni a kishúgokat, magunkkal vinni, és oltalmazni őket, míg egy Adammal teli testet nem találnak. Ilyenkor lép azonban életbe elsődleges Big Daddy funkciónk – és ez vadi új elem a játékban -, ugyanis amíg a kis édes egy hatalmas fecskendővel, és egy hulla gerincoszlopával bajlódik, rendszerint ránk tör a dühös csőcselék, kiknek egyetlen céljuk a mi és lánykánk elpusztítása. Ahogy arra a játék is figyelmeztet, ilyenkor érdemes kellően felvértezni magunkat, hisz esetenként húsz-harminc támadóval is számolhatunk. Amint begyűjtöttük a kellő számú Adam-et, még döntenünk kell a kishúgunk sorsáról is. Ahogy az első részben is, nagyrészt ez befolyásolja, hogy a játéknak a jó, avagy a rossz befejezését kapjuk. Ha egy leadópontnál ugyanis szabadon engedjük, vagy más szóval felszabadítjuk a kislányt, kevesebb Adam pontot kapunk cserébe, viszont a jellemünk a jó út felé tendálódik, ellenkező esetben azonban, míg jóval több Adamot kapunk, a lány belehal a procedúrába, ami értelemszerűen a rossz vég felé visz. Az Adam tehát adott, most már csak fel kell használni. Ugyan a Bioshock 2 akciójáték, ahogy elődjénél, itt is megvannak a jól bevált szerepjáték elemek. A képességeinket nem csak begyűjteni tudjuk, de kombinálni is, és ami a legfontosabb, - és itt lép életbe az Adam – fejleszteni. Aki ismerte az első részt, annak ezt nem kell bemutatni, bizonyos géntermináloknál összegyűjtött Adam pontjainkért cserébe fincsi plazmidokat, és fejlesztéseket kaphatunk.
A játék tulajdonképpen lineáris, ám ennek látszatát ügyesen kerülték ki a készítők. A fő vonal, amin haladnunk kell adott, ám érdemes mindenhol jó alaposan körülnézni, hisz eldugott termeket, folyosókat találhatunk, ahol rendszerint extrákat, tápokat, pénzt, vagy meghallgatható feljegyzéseket találhatunk. Ha már szóba került, érdemes megemlíteni az audiónaplókat, amikkel az elődnél is találkozhattunk. Mivel a Bioshock 2 nem bővelkedik túlságosan aktív történésekben, a fel-feltámadó unalmunkat mindig elnyomják ezek a hangulatos feljegyzések, melyeket ha összegyűjtjük, rengeteg érdekességet tudhatunk meg Rapture furcsa, tengeralatti városáról. Ezek hasonlóan, mint az első részben, nagyon jól sikerültek, a szinkronszínészeknek pedig dicséret jár.
Külön említésre méltóak a játék aktív történései, animációi, vagyis azok a „beugrók”, amiket saját szemszögünkből tekinthetünk meg (élhetünk át) a játékban. Ezek közül a kedvencem a Nagy Nővér akciója volt, amikor egy hatalmas üvegfalat szétvágva, ránk eresztette az óceánt. Az igazat megvallva, én már az első részben vártam azt a húzást, hogy magunk is kikerüljünk a tengerbe, de ezt a készítők úgy, látszik a második epizódra tartogatták. Jól tették, hatalmasat üt!
A tenger ellepi az épületet, és amint lassan leereszkedünk a talajra, hátborzongató és mégis gyönyörű világ tárul a szemünk elé. A gyöngyöző, kristálytiszta vízben asztalok, székek, és hullák lebegnek, egyszóval minden, ami előtte a földön hevert. A víz és a tengeri világ animációja elképesztő, az ember szinte megborzong a víz hidegétől, amint Rapture házai közt jár, a nyílt óceán fenekén. Szép húzás, és a Bioshock 2 egyik legemlékezetesebb momentuma.
A játék első órája után mégis lassan rá kell ébrednünk, túl sok újítást nem eszközöltek a készítők, ami viszont új, arról általánosságban elmondható: Nagy ötlet!
Az első ami szembetűnik a fegyverek és a plazmidok együttes használata. Míg az előző részben választanunk kellett, egy időben fegyvert, vagy képességet alkalmazunk, úgy a másodikban egyik kezünkben ormótlan fegyverek ficegnek majd, a másikat pedig egy plazmid sugarai járják át. Ez az irányításban sem okoz majd nehézségeket, a fegyverek és képességek hatékonyan kombinálhatók ellenfeleink ellen. Például ha telekinézissel magunkhoz húzunk egy benzineshordót, majd egy nagyobb tömeg feje fölé hajítjuk és belelövünk, az hadd ne mondjam milyen eredménnyel jár. J Ezzel a módszerrel a fagyasztás-darabokra lövés, vagy a sokkolás-lecsapás kombinációk valóban rutinszerűvé válnak, a harc pedig még intenzívebbé, mint az előző részben. (megjegyezném, hogy a fegyver-plazmid kombinációk majd a Nagy Nővéreknél lesznek igazán hasznosak!)
Míg az első rész legtöbb fejtörést okozó része a hackelés folyamata volt, vagyis amikor gépeket, lövegeket, kamerákat kellett megbabrálnunk, hogy nekünk dolgozzanak, addig a második epizód két nagy könnyebbítést is hozott e téren. Az első a távhack, (distance hack) egy kis szerkezet, mellyel bármilyen messziről egy feltörő nyíllal a távolból is hackelhetünk. Ez rendkívül hatásos, hisz amint meglátjuk egy kamera pásztázó, vörös fényét, nem kell mindjárt fejvesztve rohannunk, vagy a földön lapulnunk, elég ha beleeresztünk egy hacknyilat, és eltaláljuk a helyes kombinációt. Itt lép életbe a második változtatás e téren, ami pedig maga a feltörés folyamata. Itt a reflexünkre lesz szükségünk, egy gyorsan ide-oda ugráló ingát kell a helyes időben, egy zöld sávval jelzett részben megnyomni, hogy tovább léphessünk. Minél többet fejlődik természetesen a feltörő képességünk, az inga annál lassabban halad majd, így könnyítve meg dolgunkat. A távolsági feltörés jól jön még a távolban várakozó lövegtornyok esetében is, elég nagy segítség tud lenni, ha pár várakozó ellenfél hirtelen azon kapja magát, hogy a löveg őket vette célba.
Meg kell még említenünk az ellenség fronton történt változásokat. Az alap ellenfeleink, Lamb doktornő őrültjei, a „szabdalók” lesznek. Akár az első részben, itt is közelharci és távolsági fegyverekkel rontanak majd ránk, repertoárjuk a csavarkulcstól kezdve egészen a Tomson géppuskáig terjed. Új jelenség – és meg kell mondjam, az első pár találkozás alkalmával igen meggyőző – a Brute nevezetű tag, akit leginkább fehér hulkként képzelhetünk el. Ezek a hatalmas mutánsok képesek bármilyen tárgyat egy suhintással felénk repülővé változtatni, csupán kimunkált izmaik segítségével. Gyengeségük nincs, hacsak nem az a tonnányi ólom, amit beléjük kell ereszteni, ha megjelennek. Egy kissé Arcade-os megoldásnak tartom ezt az ellenfelet, de végül is belefér a hangulatba, így nem kapnak érte rosszpontot a 2k-s fiúk.

Már csak két említésre méltó ellenfél maradt, és ha figyelmesen olvastátok eddigi összefoglalóm, már ki is találhatjátok kik ők. Igen, Bigg Daddy-ről és hugicájáról, Big Sisterről van szó. A Daddyk csak akkor támadnak, ha mi is rájuk támadunk, így ha találkozunk egyel, van időnk felkészülni egy hosszas, és izmos csatározásra. Hát igen, ők tíz év alatt mit sem változtak, sőt, keményebbek, mint valaha, de muszáj lesz legyűrnünk őket, hisz ők őrzik a legdrágább kincset számunkra, a kishúgokat.
Nem a jól táplált maszkosok lesznek azonban most fő nemeziseink, sokkal inkább szintén elég sok fémmel megtámogatott hugicáik. Amint azt már említettem, a nővérek rendkívül gyorsak, emellett hatalmas közelharci sebzésük plazmidok használatával egészül ki. Minden egyes találkozáskor le fognak izzasztani minket, ezt garantálom. ;)

Látvány és „hallvány”

 

 Egy olyan téma, amit manapság már nemcsak hogy nem kerülhetünk el, de játékaink legfontosabb értékét képviselik. (sajnos) A látvány nem minden, szokták puffogtatni, de e nélkül manapság már nem lehet megnyerni a játékosokat. Ne tessék kérem megijedni, a Bioshock 2 igenis szép játék, de még mennyire, még ha nem is a legszebb, de mint folytatásnak, egy kissé többet kellett volna nyújtania e téren. A Bioshock 2 látványvilága majdhogynem teljesen megegyezik az első részével, azon apróság kivételével, hogy a helyszínek mások, és alapjában véve Rapture is kissé romosabb lett. Míg az első rész grafikája kiegyensúlyozott, és majdhogynem tökéletes volt, addig a folytatást inkább a szélsőségek jellemzik. Míg egy-két helyszín és textúra látványától el fogunk ájulni, néha mégis találkozhatunk feltűnően elhanyagolt, már-már csúnyácska tárggyal vagy tereppel. Az ablakok mögötti tengeri világban gyakran fellelhető például elnagyolt kinézetű, kevés poligonból álló, és odacsapott textúrával ellátott dolog. No de az összhatás mégis elképesztő a látvány fronton, így nem is kukacoskodok tovább, összességében a Bioshock 2 egy szép játék, amibe szerencsére kevés bug csúszott. A fény-árnyék hatások igen erősek, bár én személy szerint az előd esetében többször paráztam már csak a fényhatásoktól is. Na de ízlések és pofonok. A tűz szép, a víz animációja pedig párját ritkítja, különösen a magasból csordogáló, vagy lépcsőkön lefolyó víz lett csodaszép.
A hangok külön említést érdemelnek, hisz itt az egyik legfontosabb hangulatkeltő elem. A zene a vidám jazztől a hátborzongató nagyzenekari horror vagy monumentális témákig terjed, ez a kettősség pedig az egész játék hangulatára komoly hatással van. A szinkronok dicséretesek, ahogy a robbanások, lövések, egyéb zajok hangjai is.

 

 A Bioshock 2 még mindig feketebárány, ahogy az első rész is az volt. Az utód korántsem lett tökéletes, és akkora klasszikus, mint vártuk volna, de az utánozhatatlan világa és annak hangulata mégis a legjobb játékok közé emeli. FPS-nek kifogástalan, horrornak erős, és aki szereti a fordulatos, igényes történetet ezen műfajok ötvözetében, mindenképp tegyen vele egy próbát. A hazai és külföldi eladások furcsamód a várton alul teljesítettek, de én azért csak bátran bíztatok mindenkit, nyugodtan merüljön el a Bioshock világában még egyszer, hisz az egyre egyszerűsödő, butuló akciójátékok közt, ő még mindig egy fényesen ragyogó igazgyöngy, csak le kell bukni érte, és felhozni a partra.

 

(Egy kis plusz – Már csak a játék Outrojáért érdemes végigvinni, mind jó, mind pedig a rossz oldalon. ;) )

Várjuk a folytatást, és ha már itt tartunk, a mozifilmet is.

 

(…)

pro:

Hangulat még mindig a csúcson
Szuper történet, méltó folytatás
Még durvább akciók
Érdekes (és használható) újítások

A víz alatti részek
Plazmid - fegyver kombó
Big Sister…
Erős multiplayer

kontra:

Kevés gyökeres újítás, többet vártunk
Néhol elhanyagolt textúrák
Ritkán, de ellaposodik a sok lövöldözésben

 

írta: